On Reading and Writing

Fényképek az írásról és az olvasásról 1992-2008-ig

Egy formálódó fotográfiai  munka gondolatainak részletei

 

( kivonatok az eredeti, írott anyagból )

 

…kifordulva egy ismeretlen utcából, és beérkezve egy ismeretlen terecskére a Centro nevű ósdi városrészben, egy írástudóra lettem figyelmes, aki éppen egy dinnyeárusnak dolgozott. Az írástudatlan dinnyeárusnak egy táblára volt szüksége a dinnyeáruláshoz, ami európai szemmel elvileg elég szomorú látvány kéne hogy legyen, sőt lehet, hogy ottani szemmel is szégyellni való lehet kicsit, de mivel nekem se nem európai a szemem, se nem ottani, nekem gyönyörű volt ez a pár pillanat. Egyáltalán nem gondolkodtam azon, hogy a dinnyeárus élete milyen lehet, hogy mi állhat a hátterében annak, hogy nem tud írni, az ő karaktere a felvétel készítésének pillanatában alig keltette fel a figyelmemet. Annál inkább megcsodáltam az írástudó meleg, szeretetteli tekintetét,  … hogy munkával segít, tehát hivatástudatot érez.

 

… Az  kötötte le a figyelmemet, hogy ez az ember az írás ismeretéből él! Mint ilyen, mindenkit ismer maga körül, mindenestül, ismeri az emberek gondjait, örömeit, történetüket, mindennapjaiknak éppúgy része, mint a családjuk, vagy a munka, és nélküle nem mennének a dolgok.  Az őt körülvevő emberek létének központi figurája, akihez bizalommal fordulnak, és aki őrzi a körülötte lévők emlékeit, titkait. Mindez ott ül az arcán. Ez a csodálatos kisember, csupán az egyik leges-legegyszerűbb tudás birtokosaként olyan életet élhet,  amelyben szükség van tudására, és ez az egyszerű tény olyan harmóniát teremt az életében, hogy az sugárzik…

 

…Fejlett társadalmainkban nincsen olyan ember, aki csupán az írás és olvasás egyszerű ismeretéből hivatást tudna csinálni, megélne belőle, Olyan pedig pláne nem létezhet, aki egyszerű írástudásával olyan szép, fontos, központi mikrotársadalmi életszerephez jutna, mint a latin-amerikai hivatásos írástudók. Ennek a kérdésnek a leképezésére kezdtem el az olvasással, írással, kommunkiációval kapcsolatos képeimet sokkal jobban értékelni. Köszönhetően egy szerény, de legalább boldog riói férfinak, aki a lényének látványával ráébresztett a tudatlanság értékeire.  Igazából mindazok a képek, amelyeket ebben a témában elém tárt az élet, azzal a gondolattal, majdnem vággyal telnek meg, amely a tudatlanság iránti szeretet és a szerény tudás iránti csodálat belső harmóniát kereső igényeiből táplálkozik...

 

…Az olvasás csak a legmagasabb képességű emberek szintjén jelent kifinomult tudásvággyal determinált tevékenységet, az írás-olvasás ma a mindennapok elengedhetetlen alapja. Az írás általános szintjét ma minden tipusú munkára, általános tájékozódásra, információcserére, szórakozásra, időtöltésre, használjuk. Az egyéni, vagy egymás iránti felelősségez az írásnak ezen a szinten egyre kevesebb a köze. Az írástudás digitalizált formáinak általános használata kiváltotta az írás, olvasás leggyakoribb használatait, de kiváltotta a személyes kapcsolattartást is, és így elszabadult a valóságtól, nem irodalmi értelemben, hanem egy virtuális világ új végtelenségének szabálytalanságai mentén. Az írott digitális kommunikáció többnyire sokkal kisebb felületeken értekezik, és gyorsabb interaktivitást vár el, mint a korábbi levelezési fajták, ezért rövidítésekre, hangalakutánzó betűkre korlátozza a nyelv szavait, összeolvaszt és egyszerűsít.  Így új nyelvet alkot. Az írástudás digitalizált formáinak ma általános szinten az a szerep is jut, hogy távolságot tartsunk egymástól, hogy elszigeteljünk a magunk számára egy nem is létező, kitalált világot, és magunkról olyasmit állítsunk, amiért nem kell felelősséget vállalnunk. A virtuális világban mindenki saját ideáihoz közelíti saját alkatát, vagyis létrehozhat magának egy virtuális identitást, amelyben jobban érzi magát, mint a realitások között. Ennek a különös, szélhámoskodó, kényelmes, nem fizikai, hanem különös módon szinte tisztán szellemi világnak csak az lehet a tagja, aki rendelkezik a hozzá szükséges technikai eszközökkel, és azokat használni is tudja.  Akinek ez nem áll a rendelkezésére, annak marad a hagyományos képzelet, a hagyományos felelősség, és a fizikai lét, amelyben annak kell megfelelnie, ami ő maga, és azzal tud kapcsolatban maradni, aki hozzá tényleg hasonló.

 

A kézírás odáig fejlődött, hogy kicsúszott az oktatók kezéből, és szintén új nyelveket alkot. Vannak olyan, új  írásfajták is, amelyek úgy alakultak át, hogy az értelmük megfejtéséhez nem alkalmasak a közismert, általános kulcsok, és a föld alatti ( underground, outsider, urban ) életmód megélése vagy alapos ismerete nélkül teljesen értelmetlenek. Nem ritkán egyetlen személy, vagy egy kisebb embercsoport képes a megértésükre. Városaink falain egymást fedik át az átlagember számára értelmezhetetlen írott szavak, szignók és rövid szövegek, amelyeket a társadalmon kívül álló, saját szabályok alapján élő, titokzatos emberek írnak falainkra, hogy …  belakott területeik határairól, vagy egyszerűen csak önmagukról tudósítsák egymást, vagy éppen azért, hogy sociális és kultúrális különállásukat deklarálják. Falfirkákat már Brassai is fényképezhetett,  de számára ezek a képek még egy egyszerű, emberi, jelhagyási késztetésről, és ezeknek az egyéni, utcai megnyilvánulásoknak az ösztönös, szürrealisztikus, képzőművészeti vetületeiről szóltak. Brassai képein -pláne a mai graffitihez hasonlítva- azt lehet mondani, olyanok a falfirkák, mint az ősi barlangrajzok. Primitívitásukban megkapóak. Napjainkra ez a -még mindíg személyes- nonverbális, gesztusszerűen kifejezett belső nyelv sokkal köznyelvibbé vált, tudatosan, szervezetten, szemtelenül és keményen az arcunkba vág, bármerre is menjünk a világban. Nem értjük a nyelv szavait,  érzelmileg mégis megérint bennünket, mert érzékeljük az írásjelek gesztusaiban azt a szinte már elegánsan provokatív hangnemet, amely éppen a mi bosszantásunkra, és ingerlésünkre látszik szolgálni, és érezzük azt a különállási akaratot, amely a műemlékeink és házfalaink megrongálása során egész társadalmi berendezkedésünk ellenére hangolódott, és személyes, tehát művészi karakterű nyomhagyásra épül. A mai, társadalmakon kívüli rétegnyelvelen íródott falfirkák élesen a szemünkbe vágják, hogy mindannyian írástudatlanok vagyunk, hiszen ezt a nyelvet már nem értjük, és semmilyen általunk ismert nyelvre sem tudjuk lefordítani, bárhogyan is silabizálgatjuk. Ez a nyelv tehát meghaladta a mai kort, újat alkotott, forradalmi nyelv, amelynek kreativitása még kétségeket ébreszt, hiszen egyenlőre inkább rombolását éljük át.

 

…André Kertész… csak úgy, munka, utazás, vagy éppen pihenés közben, megcsinálta mindíg az olvasó emberekről a képeket, és szépen megvárta, hogy 1915-től 1970-ig összejöjjön ebből valami. A képek tanúsága szerint nem filozofált sokat azon, hogy mit mondjon az olvasásról, tényleg csak lefotózta a dolgot, örült, ha valami szépet, meglepőt, különöst tudott lefényképezni, és végtelen türelemmel várta, hogy kikerekedjen a dolog azzá, amivé önmagától lenni tud. Miközben a képeken ott feszül a dráma, az idillt nélkülöző vak és tudatlan első századeleji és századközépi, majd a felhőtlen és frenetikus századvégi környezetben a könyvek és az olvasók úgy jelennek meg a képein, mint az én írástudómon: egy különlegesen idilli elemelkedettségben állnak kölcsönhatásban a durva valósággal. Ezek a képek a tudás és a művelődés szépségéről, és szürrealitásáról vallanak, ami nyilván abban a korban sokat mondhatott volna, ha megértették volna… Az ő világában az olvasás még nem vetett fel megoldhatatlan kérdéseket, elegendő volt, ha az olvasás szépségét, fontosságát és örömét hangsúlyozta. Az ő idejében az írás és olvasás olyasvalami volt, amihez látszólag mindenkinek megvolt minden képessége, és a demokráciákba vetett általánosan idealista hit alapján olyan alapvető dolog volt, amelyhez minden vélemény szerint, mindenkinek hozzá kellett férnie. Képei szinte népszerűsítik az olvasást, mint tudásforrást és szórakozást, amely mindenki életét csakis szebbé teheti. Csodálatos látványokat talált ahhoz, hogy az olvasás gondokat és körülményeket feledtető mivoltával foglalkozhasson, hogy leképezze a tudás és a hit közvetítésében és továbbélésében betöltött szerepét, a műveltség öröméről szóljon, hogy kifejezze azt, hogy az olvasó ember a valóság felett létezik, és a valóságot gyakran annyira kikapcsolja, hogy észre sem veszi…

 

…Az írástudatlanság és az írástudás alacsonyabb fokai ma, a minden idealizmust nélkülöző, egyéni karrierekre épülő demokráciáinkban, már társadalmi kitaszítottságot eredményeznek. Bár az írástudatlanok alapvető emberi jogai általánosságokban deklarálva vannak, valójában senki, semmilyen törvény és semmilyen társadalmi berendezkedés  sem szolgálja azt, hogy írástudatlanok, vagy egyszerű írástudók valóban emberi élethez jussanak hozzá. Az írástudatlanság társadalmilag kikényszerített  hiányából eredően az írás gyakorlásának értéke is csökkent. A modern világ  egyszerű írástudója a felelősség érzetének hiányban él, hiszen tudását nem fordíthatja mások hasznára. Így valódi, gyakorlati írástudói hasznosság nélküli tömegeket képezünk ki folyamatosan és feleslegesen az írás és olvasás ismeretére. Mivel az információ a médiákon keresztül verbálisan és vizuálisan is eljut a világ legelmaradottabb szegleteibe is, az írást elsajátító emberek órási mennyisége éli le az életét anélkül, hogy tényleg olvasna, vagy írna, mert a mindennapi tevékenységeihez erre nincsen szüksége…

 

…Világszerte egyre jobban vigyázunk a fejletlen vagy primitív társadalmak fennmaradására, (már ha aktuálisan ez nem ütközik az anyagi érdekeltségeinkkel,) igyekszünk megóvni ezeket az eltűnéstől, támogatjuk, rezerváljuk hagyományaikat, vallásukat, életformáikat. Sokat tanulunk ezek létéből, mert kultúrájuk őseinkéhez  hasonlítható, akkor is, ha egy korban élünk.  Európában is büszkén őrizgetünk sokféle egyszerű tudást, a kézművesekét, a népművészekét, a naív művészekét, a népi hagyományokét, a vallásgyakorlatét, meg ami még megmaradt, és különböző politikákkal  igyekszünk ezek számára afféle kultúrális rezervátumokat teremteni, de az írástudatlanságot mégis ki akarjuk irtani...

 

…ki lehet jelenteni, hogy az írástudatlanok védelemre  szoruló globális  rétegetnikumot képviselnek, olyat amelynek megőrzésére a fejlett társadalmakban nincsen kellő tolerancia, és elegendő jószándék...

 

…A tudatlan élet érintetlenségét -mint az emberiség egy letűnő  kultúrális állapotát-  éppúgy őrizni, mint a szerény tudás értékét elismerni, a bölcsek felelőssége egy olyan korban, ahol a tudás megszerzésének célja nem csak a nemes és elhivatott műveltség lehet, hanem legtöbbször inkább csupán érdek, a hierarchia különböző fokainak, vagy a hatalomnak az elérésére. A kultúrális hatalommal bírók felelőssége, hogy meglássák, hogy a kultúrális egyensúly megtartásához a hierarchia legalsó fokán élők kultúrája is kell, hiszen a hierarchia múltját és alapját ez jeleníti meg, hiszen a tudatlanokként tengődő emberek a természet evidenciáinak hagyományos ismerői, a természeti evidenciák hagyományos ismeretei és tisztelete nélkül pedig természetes élet nem létezhetne ...

 

…Persze senki másnak nem kell ilyen, messzire vezető, meg forradalmian retrográd kicsengésű, huszonegyedik századi, disszonáns gondolatokat gondolnia, … Lássa csak mindenki olyannak az olvasást, és az írást, amilyennek akarja, és ne magyarázzon bele semmit:  ha akarja, csak gyönyörködjön a képekben: hogy milyen szépek. Ez is cél, mert az olvasás még mindíg a legszebb dolgok egyike. Kész csoda…

 

 Hajtmanszki_2008_may